Szegedi emlékek – Vágyzuhatag-híd

 

2017. október 7-én Szegedre készültem, nagy izgalommal… Miért is?

Egyrészt, mert ismét láthattam középiskolás osztálytársaimat, másrészt meg

egy bizonyos személyes „jubileumot” is ünnepeltem, a szívemnek oly kedves

Tisza-hídon. Ennek kapcsán született a legújabb versem, íme:

 

 

 

Vágyzuhatag-híd

 

A régi emlékek, mint soha el nem múló

vágyzuhatagok áramolnak hozzám,

ha átröpül ismét szívem

a szegedi híd felett,

mint egykor…

 

Idéznek sok, mélyen szívbe vésett emléket

veletek, s nélkületek szép szerelmek,

Tisza-parti sétányra hullott

öröm- és bánatkönnyek,

szívzörejek.

 

Arcok és korai verstöredékek a víztükörben,

ha ismét belesodródik tekintetem…

Összeraknám, még le sem zárt

emlékszövevények képsorait.

Óh, jössz-e még szembe

velem kedves?

 

Egy másik híd lesz majd az, ahol ismét találkozunk,

s fekete hajadba fényes dérszálak szövődnek,

és arcunk már nem a lángoló szerelemtől

izzón piruló,… de aranyfényű,

szelíden s némán susogó,

ikerlángolású.

 

(T. Papp Ágnes – Szeged – 2017. október 7.)

‎

 

 

Beülve ismét a Tömörkény István Gimnáziumban az
osztálytermünk egyik iskolapadjába, elmerengtem
a sok-sok kedves emléken, amely ide fűzött.

 

 

Szeretett irodalom tanárnőnk, Pajtényi Ferencné (Évike)
boldog örömmel vette át tőlem a neki ajándékozott
verses válogatásom, a „Szívemben gyöngy”
kis fehér kötetet.