Belesuhant a lelkembe a semmi,
szívütőerembe érfogót rakott a múlt.
Tátongó mélység zúzza a jelent össze.
egy kislányt, aki semmin sem okult…
Jégbezárt rózsabimbók reszketve
szirmaikat bontják, s ha majd a
végítélet órája kong,
utoljára illatukat ontják.
Könnyeim gyöngyszemek lesznek,
lassan szívembe peregnek,
lelkembe temetve titkon elfelednek,
hisz fénylő kezek egekbe emelnek.
T. Papp Ágnes
Budapest, 1999. november 24.
